Közel 10 éve voltunk egy pár a férjemmel, mire elhatároztuk, hogy szeretnénk gyermeket. Rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennünk, ami talán sok más párban is felmerül, akik a világ jelenlegi helyzetén gondolkodnak. Azonban, amint megszületett a kislányom, világossá vált számomra, hogy mindaz, amit a fenntarthatóságért teszünk, valójában ott kezdődik, ahogyan a gyerekeinket neveljük. Persze sok mindenben lehet tenni a változásért – hulladékcsökkentésben, helyi ételek választásában, egyszerűbb életmódban. De az igazi fordulat akkor születik meg, ha a következő generáció már együttérzőbben, közösségibben és természetközelibben nőhet fel. Óriási felelősségnek éreztem, hogy itt van egy kis élet, akinek a világról alkotott képéért, értékrendjéért mi vagyunk a felelősek, közben pedig egy izgalmas, valódi cselekvési lehetőséget láttam benne egy új világ építéséhez.
Esztétika–filozófia szakon végeztem, de hamar a humánökológia és a fenntarthatóság felé fordult az érdeklődésem. Számos hazai civil szervezetnél dolgoztam, illetve a mai napig öntéskedem. 2014-ben a férjemmel két hátizsákkal indultunk el egy világkörüli útra, és útközben született meg a Talpalatnyi történetek blog, majd a Facebook-oldal, ahol arról meséltem, hogyan változtatták meg az utazás élményei, az emebri találkozások az életünket. Azóta nemcsak tudatosan utazunk, hanem a hulladékcsökkentés és a helyi, idény alapanyagokból való főzés is mindennapjaink része lett – immár a kislányunkkal közösen.
Az évek során előadásokat, tréningeket tartottam hulladékcsökkentésről, élelmiszerpazarlásról, természetes kozmetikumkészítésről, vezettem anya- és női köröket, elvonulásokat. 15 évesen döntöttem úgy, hogy nem eszem több húst, 30 évesen pedig, hogy nem szeretnék több felesleges szemetet termelni. Ezekből a tapasztalatokból született a SimpliCity Minimalista Életmód Fesztivál, és a Helyi, idény, vegetáriánus – Zero waste konyha című könyvem, amely azóta már a harmadik kiadását éli.
Megtisztelő számomra a felkérés, hogy én gondozhatom a Világeleje honlap gyereknevelésről szóló részét. Ez a feladat különösen közel áll a szívemhez, mert hiszem: azzal, ahogyan a gyerekeinkhez fordulunk – mesékkel, természetközeliséggel, kötődő neveléssel –, nemcsak családi mintát adunk, hanem a világ jövőjét formáljuk.